Nemrégiben napvilágot látott egy nagyon különleges poszt, ami futótűzként kezdett el terjedni a felhasználók között. Minden embernek azt kívánjuk bár ne kellene ilyeneket átélnie, de sajnos az élet nem válogat és a legváratlanabb helyzetekben csap le. Senki sem akarja, de előfordulhatnak olyan esetek, mikor valaki rosszul lesz az utcán, vagy a tulajdon lakásában és nem tudja mit tegyen. A kiérkező mentők is csak annyit tudnak tenni, hogy stabilizálják a beteget és beviszik a kórházba. Megtörténhet, hogy életmentő műtét után a beteg kómába esik és ilyenkor már nem sok jót ígérnek az orvosok. Egy hasonló esetet osztottak meg Facebookon, ami igaz történetet mesél el.
„Egy nő gyakorlatilag az eszméletlenség határán táncolt, de szó szerint küzdött az életéért. Egy fiatal, még nem túl sok tapasztalattal rendelkező orvos, úgy gondolta van remény és úgy gondolta én tudok segíteni
Egy nap, mikor találkoztam a beteggel láttam rajta, hogy eszméleténél van, igaz nagyon küzdött az ébren maradásért. Az orvosok már lemondtak róla, de én láttam, hogy halványan, de még ott van körülötte az élet levegője. Odahajoltam hozzá és megkérdeztem, hogy hisz-e abban, hogy életben marad, ő azt jelezte nekem, hogy igen. Nem is kellett tovább győzködni, ott helyben eldöntöttem segítek neki és megműtöm.
Miután megműtöttem, nem tért magához és körülbelül hat napon át volt ebben az állapotban, majd lélegeztetőgépre kellett tenni, hogy életben tartsuk. Ez az állapot a kóma. Annak ellenére, hogy ez egy nagyon csúnya diagnózis, hiszen nincs esély arra, hogy valaha is fel fog ébredni, én nap, mint nap odamentem hozzá és a következőket súgtam a fülébe:
„Megígérte nekem, hogy életben marad. Ne hagyjon cserben. Önnek életben kell maradnia! Higgye el, van még esély az életre. Ne adja, fel, küzdjön, harcoljon tovább.”
Hat nappal később a beteg magához tért, majd egy hónap múlva egészségesen távozott a két saját lábán.
De ez még nem minden, mert most következik, amitől még a szőr is felállt a hátamon. Döbbenetes volt, amit a beteg mondott nekem.
Odajött hozzám és megköszönte, hogy biztattam őt, mikor már lemondott róla. Percre pontosan meg tudta mondani, hogy mikor jártam nála, és miket mondtam neki. Természetesen utólag visszanéztem, hogy mikor jártam nála és az időpontok stimmeltek.
Elmesélte, hogy a szerdai napon pontban 11:20-kor egy orvos állt meg a kórterme ajtajában, aki gyakorlatilag halottnak nyilvánította. Ez után a következőket mondta:
„Szerettem volna nekik jelezni, hogy még ne temessenek, mert még élek! Nagyon rossz volt, hogy nem tudtam az orvosokkal kommunikálni és nem tudtam magam megvédeni. Tűkön ülve vártam, hogy ön megjelenjen a szobámban és elkezdjen beszélni az életről, és, hogy ne adjam fel a küzdelmet.”
Annak érdekében, hogy a páciens szemhártyája ne száradjon ki vizes labdacsokat tettek rá. Sajnos az életfunkciói siralmasak voltak, ezért mondtak le róla olyan hamar. A legszörnyűbb, hogy sem a szemén keresztül nem láthatta, sem a fülén keresztül nem hallhatta a világot. Egy teljesen más érzékszervvel, amiről nem tudunk és a tudomány sem tud, azzal érzékelte a külvilágban történteket. Hiszen tudjuk, hogy attól, mert valaminek a létezéséről nem tudunk és nincsenek információink az nem azt jelenti, hogy nem is létezik. Az eset után valószínű már senki sem fogja úgy gondolni, hogy fölösleges a kómában fekvő beteghez beszélni.
Több olyan esetről is tudunk, mikor az operáción átesett betegek a műtét élményéről számoltak be, úgy, hogy erről voltaképpen semmilyen emlék vagy élmény nem maradhatna meg. Amikor egy komolyabb szívműtét következtében le kell állítani egy ember szívét, nem az a bonyolult, hogy leállítsuk, hanem, hogy újra beindítsuk.
Az újraindítás mindig egy nagyon fontos és feszült pillanat, mert sosem tudhatjuk előre, hogy újra fog-e dobogni. Egyes betegek még a szívük újraindításának folyamatáról is meséltek, holott abban a pillanatban nem is élnek, így nagy rejtély, hogy hogyan is emlékezhetnek ilyen ominózus pillanatokra.”
Ezt az esetet, Papp Lajos szívsebész professzor mesélte el egy előadása keretein belül.
